http://www.youtube.com/watch?v=5SoeDAPj6gg

delavárok

A mehikenek a delavárok (lenilenap) egyik különvált csoportja volt, és a mai New York állam keleti, illetve Massachusetts nyugati részében éltek. Fokozatosan eladták földjüket, és szétszóródtak. Voltak, akik Indianába mentek, mások Pennsylvanába költöztek. Nagyobb részük egyesült a delavárok egy részével, és a manszíkkal. Missziójuk nevéről Stockbridge indiánoknak nevezték őket 1730-tól. 1788-ban a Brotherton indiánok is csatlakoztak a Stockbridge csoporthoz, és később együtt költöztek nyugatra, Wisconsin államba. Ma úgy ismertek, mint a Mohikán Nemzet Stockbridge-Munsee Csoportja. Nagyrészük ma is a wisconsini rezervátumban él, ahol kis kaszinót és játéktermet üzemeltetnek.

irokézek

Az erdővidéki irokézek farúdvázas, szilfakéreggel borított hosszúházakat építettek. Délkeleten a kerítésszerű vázra vesszőfonatot szőttek, majd agyaggal tapasztották be. Ezt a rövid falat magas, több farúdból álló tető egészítette ki, amit fakéreg lemezekkel borítottak. Délebbre a szeminolok ciprus vagy pálmatörzsekből nyitott oldalú, nád vagy pálmalevelekkel fedett tetejű chickee-t készítettek. Délnyugaton a pueblók többszobás kő vagy vályogházakat építettek, a navahók farönkökből hogant emeltek, amit olykor sártapasztással borítottak. Az apacs vikiap ennek egy változata volt. A Nagy-Medence népei és Kalifornia déli lakói fű vagy bokorkunyhókat készítettek, míg az észak-kaliforniaiak palánkházakban laktak. Az északnyugati partvidék indiánjai cédrusdeszkákból ácsolt házaikat olykor gazdagon faragott címerekkel ékesítették, és élénk színű, stilizált ábrákkal festették. És még sorolhatnánk a kisebb típusokat, helyi variációkat is...

apacsok

Indián földeken: Az apacsok

Az apacs név mindenki számára ismerősen cseng. Ők az amerikai westernfilmekben szereplő vérszomjas, fejpántot viselő harcosok, akik mindig ártanak a "sápadtarcúaknak". Másoknak Winnetu jut eszébe, a gáncs nélküli indián "lovag". Esetleg Geronimo, a legendásan ellenálló főnök. És persze, a párizsi alvilági bűnözöket is apacsoknak nevezték.

De mit tudunk róluk valójában?

Az atapaszka nyelvű apacsok, akárcsak rokonaik a navahók, jövevények voltak a Délnyugaton. Őshazájuk Kanada északnyugati részében volt, s valamikor az 1300-1400-as évek fordulóján, a spanyolok érkezése előtt jelentek meg a Délnyugaton. Gyorsan birtokukba vették a pueblo falvak körüli vidékeket, és szent zarándokhelyeik megteremtésével "ősi" jogot formáltak ezekre a területekre. 1600-ban már valószínűleg 15.000 apacs élt itt.

Nevük a zunyi "Apachu" szóból ered, ami "ellenség"-et jelent. Az apacsok viszont nyeljárásuktól függően többféleképpen nevezték magukat: Tinneh, Tinde, Inde vagy N'de és mindegyik jelentése "A Nép".

Az íróról

William és Elizabeth Cooper tizenkettedik gyermekeként született, összesen tizenhárman voltak testvérek (akik közül legtöbben meghaltak gyermekkorukban). Amikor 1 éves volt, a család Otsego Lake-ben telepedett le (New York államban, ami akkoriban határvidék volt). Később ebből lett a modern-kori Cooperstown. Apja bíró volt és a kongresszus tagja. James Albany-be és New Haven-be járt iskolába, majd a Yale College-ba 1803-1805 között, mint a legfiatalabb tanuló. Azonban kirúgták veszélyes csínytevései (ezek között robbantás is szerepelt), valamint étel eltulajdonítása miatt. ^[1]

Három évvel később csatlakozott az Egyesült Államok Flottájához (United States Navy); azonban egy-két tengeri út után, mely csak némi tapasztalatszerzésre volt jó, és arra, hogy meglegyen a hadnagyi kinevezése, elvette feleségül Susan Augusta de Lancey-t. Az esküvő Mamaroneck-ben volt (New York állam), Újév napján, 1811-ben. Ekkor lemondott tiszti rangjáról, azonban a házassággal egy igen előkelő családba került.

Apja 1809-ben halt meg, amikor James 20 éves volt. Az örökség, amit fiára hagyott, James egész életét meghatározta. Cooper regényeinek mintegy fele a határvidék életével foglalkozik. A pionírok című műben apját mint Marmaduke Temple bírót ábrázolja.

Művei [szerkesztés]

• A kém (1821)
• A pionírok (1824)

• Bőrharisnya-ciklus (nevét az elsőként írt részről kapta),

ma

• "Nagy indiánkönyv"

A ciklus részei: (cselekmény szerinti sorrendben)

• • Vadölő (1841),
  • Az utolsó mohikán (1826),
  • Nyomkereső (1840),
  • Bőrharisnya (1823)
  • A préri (1827).

Az utolsó mohikán 6.

Az utolsó mohikán 5.

Búcsúzzunk el rövid időre a gyanútlan Heywardtól és útitársaitól, akik mind mélyebbre hatoltak a veszedelmes erdőbe, s tegyük át történetünk színhelyét néhány mérfölddel nyugatabbra.

Egy keskeny, de gyors patak folyt itt, körülbelül egyórányira Webb táborától. Két férfi pihent a partján; jobban mondva nem is pihent, hanem várakozott, talán egy harmadik személyre, talán valamilyen eseményre. A lombos erdő egészen a patakig ért, a szélső fák ágai a víz fölé nyúltak, és árnyékukkal sötétre festették a habokat. Már elmúlt dél, kevésbé tűzött a nap, csökkent a hőség, és a forrásokról hűvös pára szállt felfelé. A táj mégis álmos júliusi csendbe merült, s a némaságot csak időnként törte meg a két férfinak egy-egy szava, egy harkály kopogása, egy szajkó fecsegése vagy egy távoli vízesés tompa moraja.

A két férfi, úgy látszik, otthonos volt az erdőben, mert nem sokat törődött a különböző távoli neszekkel. Egyikük rézbőrű volt, és szokásos indián díszeket viselt; a másikról azonnal lerítt az európai származás, noha arcát barnára égette a nap, s így színben nem nagyon különbözött a társától. Az indián egy mohos fatörzs egyik végén ült, oly módon, hogy szavait megfelelő kézmozdulatokkal is alátámaszthassa, amint a tanácsban szónokló rézbőrűek szokták. Csaknem meztelen testén fehér és fekete harci színek látszottak. Haja le volt borotválva, csak egy varkocs maradt a feje búbján - ha elesik a harcban, ellensége ezt nyúzza le a fejbőrrel együtt, s ezt nevezik skalpnak. A varkocsot egyetlen sastoll díszítette, mely az indián bal válla felé hajlott. Övében tomahawkot és skalpolókést viselt; térdén egy rövid angol katonai puska hevert abból a fajtából, amellyel az angolok felfegyverezték indián szövetségeseiket. A harcos alakja és méltóságteljes tartása arra mutatott, hogy már nem fiatalember, de nem is öreg még, hanem éppen teljében van a férfikornak.

A fehér emberen látszott, hogy életét az erdőkben töltötte, és sok viszontagságon ment keresztül. Végtagjai izmosak voltak, de inkább szívósak, mint gömbölyűek; minden idegszálukat és rostjukat acélossá edzette az élet. Zöld színű vadászinget viselt, melynek széléről fakósárga rojtok csüngtek alá, fején nyári bőrsapka volt. Kagylódíszes övéből nem hiányzott az éles kés, de tomahawkot nem viselt. Mokasszinja díszes volt és tarka, mint ezek az indián lábbelik általában; szarvasbőr lábszárvédői egészen a térdéig értek. Felszerelését egy lőporos szaru és egy puskagolyóknak való bőrzacskó egészítette ki; maga a fegyver valamivel távolabb volt, egy fának támasztva. Ez a puska azonnal elárulta, hogy tulajdonosa vadász, és nem katona: a vadászok ugyanis hosszú puskát használnak, míg a hadsereg tagjai rövidet. A vadász szeme kicsi volt, de éles és eleven, beszéd közben is állandóan fürkészte a környezetét, mintha attól tartana, hogy a fák közül bármikor előbukkanhat valamilyen fenevad vagy ellenség. Ez a gyanakvó készenlét némi ravaszkás színezetet adott a vadász arcának, mégis első pillantásra láthatta akárki, hogy talpig becsületes és őszinte emberrel áll szemben.