2009. január 16., péntek

Az utolsó mohikán 5.

Búcsúzzunk el rövid időre a gyanútlan Heywardtól és útitársaitól, akik mind mélyebbre hatoltak a veszedelmes erdőbe, s tegyük át történetünk színhelyét néhány mérfölddel nyugatabbra.

Egy keskeny, de gyors patak folyt itt, körülbelül egyórányira Webb táborától. Két férfi pihent a partján; jobban mondva nem is pihent, hanem várakozott, talán egy harmadik személyre, talán valamilyen eseményre. A lombos erdő egészen a patakig ért, a szélső fák ágai a víz fölé nyúltak, és árnyékukkal sötétre festették a habokat. Már elmúlt dél, kevésbé tűzött a nap, csökkent a hőség, és a forrásokról hűvös pára szállt felfelé. A táj mégis álmos júliusi csendbe merült, s a némaságot csak időnként törte meg a két férfinak egy-egy szava, egy harkály kopogása, egy szajkó fecsegése vagy egy távoli vízesés tompa moraja.

A két férfi, úgy látszik, otthonos volt az erdőben, mert nem sokat törődött a különböző távoli neszekkel. Egyikük rézbőrű volt, és szokásos indián díszeket viselt; a másikról azonnal lerítt az európai származás, noha arcát barnára égette a nap, s így színben nem nagyon különbözött a társától. Az indián egy mohos fatörzs egyik végén ült, oly módon, hogy szavait megfelelő kézmozdulatokkal is alátámaszthassa, amint a tanácsban szónokló rézbőrűek szokták. Csaknem meztelen testén fehér és fekete harci színek látszottak. Haja le volt borotválva, csak egy varkocs maradt a feje búbján - ha elesik a harcban, ellensége ezt nyúzza le a fejbőrrel együtt, s ezt nevezik skalpnak. A varkocsot egyetlen sastoll díszítette, mely az indián bal válla felé hajlott. Övében tomahawkot és skalpolókést viselt; térdén egy rövid angol katonai puska hevert abból a fajtából, amellyel az angolok felfegyverezték indián szövetségeseiket. A harcos alakja és méltóságteljes tartása arra mutatott, hogy már nem fiatalember, de nem is öreg még, hanem éppen teljében van a férfikornak.

A fehér emberen látszott, hogy életét az erdőkben töltötte, és sok viszontagságon ment keresztül. Végtagjai izmosak voltak, de inkább szívósak, mint gömbölyűek; minden idegszálukat és rostjukat acélossá edzette az élet. Zöld színű vadászinget viselt, melynek széléről fakósárga rojtok csüngtek alá, fején nyári bőrsapka volt. Kagylódíszes övéből nem hiányzott az éles kés, de tomahawkot nem viselt. Mokasszinja díszes volt és tarka, mint ezek az indián lábbelik általában; szarvasbőr lábszárvédői egészen a térdéig értek. Felszerelését egy lőporos szaru és egy puskagolyóknak való bőrzacskó egészítette ki; maga a fegyver valamivel távolabb volt, egy fának támasztva. Ez a puska azonnal elárulta, hogy tulajdonosa vadász, és nem katona: a vadászok ugyanis hosszú puskát használnak, míg a hadsereg tagjai rövidet. A vadász szeme kicsi volt, de éles és eleven, beszéd közben is állandóan fürkészte a környezetét, mintha attól tartana, hogy a fák közül bármikor előbukkanhat valamilyen fenevad vagy ellenség. Ez a gyanakvó készenlét némi ravaszkás színezetet adott a vadász arcának, mégis első pillantásra láthatta akárki, hogy talpig becsületes és őszinte emberrel áll szemben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése